Kicsit kafkai ugyan, de képzeljünk el egy vasúti alagutat, lehet ez akár a szocialista szellem vasútja is, amiben több évtizedes mámoros ajkú derengés után meglátjuk az alagút végét, s amikor végre fényre derülünk, Kádár portréja helyett Orbáné díszlik a zeniten. Létezhetetlen szocializmus után fékezhetetlen nacionalizmus (népi demokratikus csöbörből illiberális vödörbe). A gond ugyanaz mindkettővel: csökönyös rögeszmék. Nem versengő ajánlatok, hanem (más-más indíttatásból és közegben) bornírt diktátumok. Bár a történelemnek 2026 tavaszán sem lesz vége, a következő szűk egy esztendő sorsdöntőnek tűnik a szabadságjogokat illetően. Az illiberalizmus a majdnem demokráciától a kataton diktatúráig terjedhet, mi valahol félúton lépdelünk, és nem az enyhülés irányába. A görcsösen kapaszkodó hatalom még bőven képes csavarni az ellenzéken, mielőtt megérkeznénk a baráti Oroszországba. Az „átláthatósági” törvény elnapolása azt mutatja, remeg a kéz. És ott van a tudat is, hogy Orbán éppen saját intelmével megy szembe: „Ne szorulj ki a szélére!” A szél közeleg. És a szél viheti el.
