A sínen ültél.Egyik lábad magad alá húzva,mint aki nem akarja, hogy megfázzon a lelke.Fejed lehajtva – nem áhítatból.Leültem veled szemben.Éreztem a sínek hidegét:korhadó fa, kátrány, nyárutó.A kezedben mobil,egy üzenet világított rajta:„Többet ne keress.”Megfogtam a kezed, óvatosan,nehogy visszahúzd.Szólongattalak. Rossz szokás.A tekinteted sehol.Körbenéztem: nyomasztó semmi.Tudod, amikor azt hiszed,most majd jön a megoldás.Mint egy elrontott zárójeles mondat,ami sehova nem tartozik.Nem lehetett nem észrevenni,hogy nem akarsz lenni.A pólódon:„AISEC, Közgazdász tábor”.Egyformák voltunk,két helyét kereső egyetemista,akik még kicsit vadulni akartak,mielőtt véget ér a nyár.Vonatfütty.Fel akartalak húzni.A semmit bámultad,hintáztál előre-hátra,a saját jelentésedtől leszakadva.Aztán zakatolta világ, a gép, a döntés –megragadtam a karod,és vittünk egymást lefelé.A töltés alján víz,szúrás, szakadás, szuszogás.Elment.A vonat.Az egyik.A mobil a kövek közt hevert,egy tócsa felszínén üres műanyag flakon.A kijelző világított,az arc, ami visszanézett rád,már nem tudott bocsánatot kérni.Azt mondtam, igyunk.Azt felelted:– Valami erőset. Duplát.A strand melletti büfében(lángos, sör, emberek)támaszkodtunk a pultnak,mint akik nem akarnak leesni a földről.A hangosbemondó közölte a valóságot:„Klárika várja szüleit a pénztárnál.”A mobilod üvegét piszkáltad,mint egy pókhálót,amin át sejteni lehet a múltat.Szilánk az ujjban.Kihúztad a fogaddal,elegánsan köptél oldalra.Aztán csak annyit mondtál:– Legalább a kislányt várja valaki.És kitörölted a számot.De nem csak azt.Ittál még egy kortyot,és elmentél.Nem volt búcsú, nem volt kérdés.A nevedet elfelejtettem megkérdezni.De emlékszem,mit mondtál.Valami erőset.Duplát.
