Divatba jöttek a nyolcvanasok. Nemcsak a retrónak nevezett nyolcvanas évek, hanem a nyolcadik ikszet elhagyó művészek a színpadon, filmen, koncertteremben, akik korukat meghazudtolóan aktívak fizikailag, szellemileg és mentálisan. Változás állt be az öregedési folyamat társadalmi megítélésében, mintha kezdenénk elfogadni, hogy az ember akkorra is ember marad vágyakkal, tervekkel, küzdeni akarással, csak másféle szükségletekkel. „Az öregkor hivatás. Nem jött még el az ideje annak, hogy behúzzuk az evezőket a csónakba” – vallotta Ferenc pápa, és ha valakinek, hát neki hihetünk. Vagy itt van az új közönségsiker, a Richard Osman regénye alapján készült A csütörtöki nyomozóklub, amelynek szereplői alulról-felülről, de súrolják a nyolcvanat. De említhetném a Vígszínház soron következő bemutatóinak egyikét, a Falstaffot, amelynek címszerepét Hegedűs D. Géza alakítja majd. A színművész Valló Péter rendezővel együtt ígéri, hogy nem egy öregembert fognak megmutatni, hanem az élet szerelmesét. Mi pedig most négy művészt mutatunk és faggatunk, akik tehetségüknek köszönhetően fennmaradtak a nagy magyar közízléscsúszdán, és elárulták, mi a titkuk, hogyan őrzik vitalitásukat túl a nyolcadik ikszen.
