Banyarogyasztó
Petőfi Sándornak van egy költeménye a Kutyakaparó csárdáról. Gyermekkori emlékét hagyta az örökkévalóságnak egy ütött-kopott, rozzant, öreg vendégfogadóról valahol a Kiskunságban. Valahogy én is így vagyok a címben említett szóval, ami egy (ma már néhai) ösvényt jelent valahol Csillebérc és Farkasrét között – s talán rajtam kívül senki sem él már, aki használta és megőrizhetné az emlékét a megfoghatatlan utókornak. (A háború előtti turistatérképen még megtalálható.)
A magyar történelemnek volt egy olyan időszaka, amikor állampolgárai bizonyos jól körülírható csoportjai részére meglehetősen korlátozták az életlehetőségeket. Nem sokkal a teljes megsemmisítésre irányuló sárga csillagos, halálvonatos szereplés előtt (amikor a második világégés kiteljesedése előtt még volt a hátországban egy-két békésebbnek tűnő esztendő) zsidó középosztálybeli értelmiségiek (orvosok, tanárok, magán- és köztisztviselők, művészek) egy kisebb közössége a 70 négyszögölre (kb. 250 négyzetméterre) korlátozott tulajdonszerzési előírások mellett létrehozott a budai hegyvidék kissé eldugott pontján egy üdülőtelepet. Miután az alapítók között (mivel már csaknem százévesek lehetnek) feltehetően kevés megkérdezhető akad, nem tudható: pusztán csak nyugodt körülmények közé, a városi zajtól elvonulni szerettek volna, vagy abban is reménykedtek, hogy elbújni, elmenekülni lehet a várható rémségek elől, mindenesetre összeálltak s felépítettek sok kis – zömmel fából készült – nyaralót. Volt központi gondnokság, étterem és teniszpálya is.
A János-hegy és Budaörsi-hegy között nagyjából a Jánoshegyi út és a Konkoly-Thege Miklós út nyomvonalával jellemezhető íves hegygerinctől levezető két vízmosta árok (Farkas-völgy és Irhás-árok) között húzódó és délkelet felé az Ördögorommal végződő egykori Magasút dűlő felső részén létrejött Csillebérci Üdülőtelep több irányból volt megközelíthető. Általában gyalog; arról nincs adatom, volt-e egyeseknek gépkocsija is. Legegyszerűbb volt fogaskerekűvel felmenni a végállomásig. Onnan kényelmesen a Normafa felé (a Hegyhát úton vagy a Golf – később Vörös Csillag, majd Panoráma Szállót megkerülve) lehetett elsétálni, tovább a Konkoly-Thege Miklós úton, aztán az erdészháznál balra kanyarodva az akkor fáktól, bokroktól mentes Magas (dűlő-)úton a telep bejáratáig. Nagyobb nehézségek nélkül át lehetett vágni a Normafa út csatlakozásától (az 1948-ban megépült Úttörő-, most Gyermekvasút Normafa állomásánál), de létezett egy rövidebb, de meredek útvonal is, az egykori golfpályán keresztül. Ez ugyan el volt kerítve, de aki ismerte a járást, a háború után – amire már emlékezhetek – megtalálhatta a szögesdrótokon, lövészárkokon keresztülhaladó botorkáló, általunk „Partizán útnak" nevezett nyomvonalat. Ez a Farkas-völgybe vezetett, majd egy kis tisztáson keresztül a telep főútvonalának alsó végéhez, onnan a Kakukk lépcsőn keresztül a központi (ma Csille) térig. Gyors gyereklábakon ez volt a fontos útirány.
Miután a tulajdonosok zömmel turisták voltak, gyakran hosszabb irányokat is vállaltak. Akár Zugligetről is el lehetett indulni a Disznófőn és az Anna réten keresztül a Normafáig vagy az Anna réttől az egykori ”Előre” állomás mellett Makkos Mária felé kanyarodva az erdőn át a már említett erdészházig.
Ezt az utat azonban folyamatosan lezárták. Előbb elkerítették az Úttörővárost, aztán megépült a Központi Fizikai Kutató Intézet, ami akkora kerülőt jelentett (mindkét alkalommal váratlanul), hogy később nem volt értelme használni. De közben az Üdülőtelep gondnoksága megszervezett egy kisautóbuszos járatot, mely „maszek” alapon üzemelve megkönnyítette a megérkezést és távozást. Valahol a mai Sötétvágás utca táján lakott az üzemeltetője. És persze fel lehetett jutni az Irhás-árok felől meg az Ördögoromtól is.
Az említett útvonalakon természetesen vissza lehetett volna kerülni a fővárosba, de aki már nagyon sietett, és meg is fáradt, a legrövidebben és legszívesebben a címben említett Banyarogyasztón keresztül juthatott a villamos farkasréti végállomásához.
Az üdülőtelep főútjának nagy, csaknem 180 fokos kanyarulatától délkelet felé vezetett a Magasút egyre lejtősebb meredek, sziklás szakasza. A telepen még három ház állt mellette, az utolsó, akkor „Favillának" nevezett épülettől csaknem járhatatlan volt, esős, sáros időben a baloldali partfalon lehetett csak végiggyalogolni. Amikor leért a laposabb végére, a Csacsi-rét sarkára, ahol egy keresztező szekérút (ma Nőszirom utca) haladt át (most autótájékoztató tükör jelzi a helyet), ott indult lefelé az ominózus kitaposás. És tartott a Farkas-völgyből levezető árokba érkező szekérút-szerpentinig. Az árok valamikor kitűnő sí-csuszka pálya volt kocasíelőknek, mely – mint Edvi Illés utca – még a néhai Ördögorom csárda mellett is nyílt vízi levezetéssel „működött” egészen a Törökbálinti útig. S természetesen ez volt a Banyarogyasztó levezetése a Törökbálinti út kaptatóján keresztül az 59-es villamos (szerencsére változatlan) végállomásáig.
A címbéli ösvény igen keskeny, kitaposott erdei nyomvonal volt, gödrökön, gyökereken, lehulló faágakon, köveken kanyarogva, keményen igénybe véve az arra vetemedők izmait, ízületeit. Felfelé nem is nagyon használták, kitérője nem volt; találkozás esetén bokrok, szúrós szederindák, sáros avar, csigaházak és egyéb szennyezések fogadták a bemerészkedőket – nem is igen emlékszem ilyen esetekre. Évente belepte a hó, tavasszal azonban újra kitaposták, szinte mindig ugyanott, mire kimerészkedtem, mindig újra állt, ahogy annak előtte. Hóvirág, ibolya, sombokor állandóan volt. Lehetett botladozni, meg nagy sietség esetén orra bukni. De a kerülőút használata minden alkalommal gyermek-tilalomnak minősült.
Rendkívüli esetben a völgybe érkezéstől az árok túlpartján (a szükségesnél magasabbra) felsétálva a Kázmér út rejtélyesen kanyargó világához lehetett eljutni és azon át a villamoshoz – amit visszaúton sosem tudtam (ma sem) megtalálni. De akkor legalább nem a végén kellett kapaszkodni…
Már kinőttem az ifjúkorból, amikor a Farkasvölgyet elkezdték lakóterületté nyilvánítani, az utat kikövezni, a hegyvidéket beépíteni. Az út szélesítésével egyszer csak támfalat emeltek a Banyarogyasztó alsó vége körül; az ösvény járhatatlanná vált – egy métert meghaladó ugrást hirtelen senki sem vállalt. Hősünk megsemmisült. A felső „bejárat” helye pedig nem fellelhető immár…
Be kell azonban vallanom, kiskoromban bizony „bagyarogyasztó”-ként memorizáltam a korombeli gyerekektől hallottak alapján. Csak évtizedekkel később (talán az Indul a bakterházból megismert banya-szerep hatására) jöttem rá, hogy itt két létező fogalom egyesítéséről volt szó A girbe-gurba utacska valóban megroggyanthatta a lefelé ránduló (szüleink korú) idősebbeket, ránk (azóta felnőtt gyerkőcökre) örökítve ezt a kifejezést. Nyári és hétvégi pajkos emlékeinknek (ha még van más is, aki nyomolvasót játszott velem) azonban megteszi.
Ha az ösvényke nem is, ennyi maradjon az utókorra. (Szép Szó)