Ukrajna: NATO-tagság vagy sem?

• Nem először merül fel Ukrajna NATO-hoz való csatlakozásának kérdése.
• Keleti szomszédunk 2008-ig kitartóan építetgette és alakította az együttműködést a szövetséggel.
• Az oroszbarát Viktor Janukovics elnök visszalépett a tagságtól és jegelte a kapcsolatokat.
• A majdani eseményeket követően a nyugatbarát ukrán kormány hatalomrakerülésével, végül az orosz agersszióval újra terkítéken a NATO tagság kérdése.
• A jelenlegi bonyolult helyzetet látva vajon mennyire tekinthető realitásnak az ukrán NATO tagság?

Az út nyugat felé

Ukrajna 1991-es függetlenedése után rögtön úgy döntött, hogy új, nyugatbarát politikát fog bevezetni. Ennek bizonyítéka a számtalan, kilencvenes években lezajlott tárgyalás és egyezmény: csatlakozás az Euró-atlanti Partnerségi Tanácshoz, majd a Békepartnerségi Programhoz, illetve a NATO-Ukrajna Bizottság létrejötte. Keleti szomszédunk nem csak a szavak szintjén gondolta komolyan szándékát, ugyanis 1996-ban békefenntartókat küldött Bosznia-Hercegovinába, majd 1999-ben egy közös, lengyel-ukrán zászlóalj tevékenykedett Koszovóban. A szövetséghez való viszonyulás mindezek ellenére nem volt mindig zökkenőmentes, voltak benne hullámvölgyek. Az első, komoly állásfoglalás Ukrajna részéről 2002-ben történt, amikor is az akkori ukrán elnök, Leonyid Kucsma kijelentette, hogy országa tervei között szerepel a teljes jogú NATO-tagság. A századforduló után számos egyezményt kötöttek a felek (NATO-Ukrajna Akcióterv, Stratégiai Légi Szállítási Egyezmény, Éves Nemzeti Program) és az ukránok továbbra is aktívan, képességeikhez mérten részt vettek a szövetség tevékenységében: egészségügyi személyzetet küldtek az afganisztáni Tartományi Újjáépítési Csoport számára, és hadihajókkal segítették a NATO földközi-tengeri misszióit.

A 2004-es narancsos forradalom után következett be az első „törés”, amikor is az akkor még miniszterelnökként politizáló Viktor Janukovics tett egy lépést hátrafele, kijelentve, hogy Ukrajna ugyan szeretné fenntartani az együttműködést a szövetséggel, de szerinte az ukrán lakosság még nem áll készen a tagságra. Mindezek ellenére 2008-ban a NATO, látva Ukrajna elkötelezettségét, a bukaresti csúcstalálkozón bejelenti, hogy a jövőben szívesen látná az országot a szövetség tagjai között. Néhány évvel később Viktor Janukovics államfőként leveszi a napirendről a tagság lehetőségét, közeledve Oroszországhoz. A 2013-ban kezdődő majdani tüntetések, majd az oroszbarát kormány távozása, a Krím-félsziget annektálása és Kelet-ukrajnai szakadár Népköztársaságok létrejötte egy teljesen új, de rendkívül veszélyes helyzetet hozott létre Ukrajnában. Hol is tart akkor most Ukrajna, szeretne-e még tag lenni vagy egyáltalán reális-e az ukrán NATO tagság?

Porosenko féle régi-új irány

Petro Porosenko 2014-es megválasztását követően egyértelműen egy nyugatbarát, a NATO és az EU-s tagságot támogató és kereső vezetés került hatalomra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy 2014 decemberében parlamenti szavazással döntöttek az ország semlegességének feladásáról és ezzel párhuzamosan a NATO-kapcsolatok felmelegítéséről. Az ukrán elnök szerint „a világon nincs más rendszer, csak a NATO, ami garantálni tudja a biztonságot”.

Porosenko szerint ugyan még minimum hat-hét év, mire Ukrajna végrehajtja azokat a szociális, gazdasági és adminisztratív reformokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy elérjék a szövetség által támasztott felvételi kritériumokat. Tervei szerint amint ezek megvalósulnak és Ukrajnát meghívják, népszavazással fogják alátámasztani a csatlakozási szándékot.

Jelenlegi felmérések szerint az ukrán lakosság több mint hatvan százaléka támogatja országa csatlakozását a NATO-hoz, ami érthető az orosz agresszió és az ország keleti felében dúló harcok láttán. A politikus úgy gondolja, hogy a reformokat követően a fegyveres erők nem csak Ukrajna, hanem Európa számára is stabilitást fognak nyújtani. Porosenko egyben azt is reméli, hogy a soron következő 2016-os varsói NATO-csúcson közeledni fognak az álláspontok és előrelépés történik a csatlakozást illetően. Nem tévedhet nagyot, ugyanis nagyon valószínű, hogy a júliusban esedékes csúcsértekezlet fő témái az ukrán válság, az orosz agresszió és a kelet-európai NATO-országok fenyegetett helyzete lesz.

Hol is tart akkor Ukrajna?

A szövetséghez való csatlakozásnak természetesen feltételei és követelményei vannak. Az első lépést már meg is tette Ukrajna azzal, hogy felmondta semleges státuszát és a 2008-as visszalépést követően újra intenzív tárgyalásokba kezdett a szövetséggel. Az első komoly és hosszabb ideig tartó folyamat az ország stabilitásának visszaállítása lesz, ugyanis a NATO érthető módon nem szeretne olyan államot a tagjai között tudni, amely belső konfliktusokkal küzd. Miután az ország helyzete normalizálódott, az ukrán lakosság többségének még mindig támogatnia kell majd hazájuk csatlakozását egy népszavazáson, amelyet ha most rendeznének meg, akkor sikerrel zárulna. Kérdéses, hogy az elkövetkezendő évek milyen változásokat fognak hozni. Miután mindezeket az akadályokat sikeresen vette Ukrajna, utána jön a legköltségesebb és leghosszabb folyamat a csatlakozási procedúrában: az ukrán fegyveres erők modernizálása, átalakítása és NATO-kompatibilissé konvertálása. Ez a jelenlegi helyzetből kiindulva rendkívüli forrásokat fog igényelni, figyelembe véve a jelenlegi, ámbár szinte teljesen megszűnt harcokat a szakadárokkal.

Több uniós és NATO-tagországtól is érkezett és érkezik pénzbeli vagy eszközbeli támogatás Ukrajnának. Az Egyesült Államok például októberben indított egy több millió dolláros programot, amely keretei között katonai kiképzők segítik felkészíteni az ukrán társaikat. Emellett az USA százmillió dolláros értékben küld páncélelhárító eszközöket, aknavetőket, gránátvetőket, lőszert és kézifegyvereket az ukrán fegyveres erőknek. Mindezek mellett Barack Obama radarok telepítését is tervezi a keleti szomszédunknál.

Orosz fenntartások

Oroszország befolyása Ukrajna felett a majdani események óta folyamatosan csökken. Janukovics és kormánya elzavarásával Putyin nem tud kivel egyezkedni és nem tudja érvényesíteni az orosz befolyást, valamint jogosan „tart” attól, hogy Ukrajna kicsúszik a kezei közül és a nyugat fele fordulva talál új barátokat. Ezért is lehetett szükség a Krím-félsziget annektálására és a szeparatista népköztársaságok támogatására. Ukrajna területének elvétele könnyű sikert hozott és termékeny talajra hullott az oroszok körében, ugyanis így fel lehetett korbácsolni a nemzeti öntudatot és jelezte, hogy a "kicsi zöld emberek" csak azt nem teszik meg a keleti szomszédjukkal, amit nem szeretnének. A szeparatisták támogatásával pedig az orosz elnök megmutatta, hogy nem engedi Ukrajnát olyan könnyen kicsúszni a befolyási zónájából.

Az orosz külügyminiszter, Szergej Lavrov nyilatkozata szerint Ukrajna NATO-hoz való csatlakozása kontraproduktiv lenne, tehát nem növelné a térség biztonsági szintjét, hanem épp ellenkezőleg, csökkentené azt. Oroszország a nagyszabású hadgyakorlatokat is elítélte, amelyeket Nyugat-Ukrajnában, a lengyel határhoz közel tartottak NATO-országok és az ukrán fegyveres erők. Eközben persze az orosz hadsereg is ugyanúgy tartott erődemonstráció jellegű gyakorlatokat, majdhogynem az ukrán határon. Ráadásul az ukrán katonai vezetés nemrégiben vizsgálta felül az ország katonai doktrínáját, amelyben Oroszországot, mint katonailag fenyegető államot jelölt meg. Ennél egyértelműbb üzenet nehezen érkezhetett volna az ukrán vezetéstől az oroszoknak.

NATO-n belül vagy kívül?

A 2013-as tüntetések óta hatalmas változásokon ment keresztül Ukrajna. Teljes rezsimváltás, nyugati szelek, a semlegesség feladása, harc az országon belül és komoly konfrontáció Oroszországgal. Ezek külön-külön is megviselnek egy országot, nemhogy egyszerre. Keleti szomszédunkra még nagyon nagy út vár, hogy teljes jogú tagja legyen az euroatlanti integrációnak. Az elhatározás szilárdnak tűnik, az orosz agresszióval és fenyegetéssel pedig tartóssá válhat Ukrajna teljes nyugat felé fordulása. Az elhatározás azonban nem elég, hiszen figyelembe kell venni a tágabb geopolitikai környezetet is. Oroszország nyíltan nem támogatja Ukrajna NATO-tagságát, hiszen így egy újabb állam (ráadásul volt szovjet tagköztársaság) válna a szövetség tagjává, így még inkább fenyegetve érezhetik magukat az oroszok. Ráadásul nemrégiben felmerültek olyan híresztelések is, hogy Svédország és Finnország is kacérkodik a belépéssel, hivatkozva az erőszakos orosz retorikára.

A NATO-n belül sincs egyhangúság Ukrajna tagságát illetően, ugyanis Németország és Franciaország aggályait hangoztatta, hogy a kelet-európai ország belépésével még tovább destabilizálódna a helyzet és még inkább elmérgesedne a helyzet Oroszországgal. A csatlakozást elég, ha egy állam nem támogatja, és máris ugrik a tagság. Kérdés, hogy ha az Egyesült Államok a fejébe vette, hogy Ukrajna igenis a NATO tagja lesz, mely állam vagy államok fognak tudni hatásos ellenérveket felhozni. Egy biztos azonban: ha Ukrajna ténylegesen is csatlakozni kívánna a szövetséghez, ahhoz még több évnyi kemény munka szükséges, és nem elég a szilárd elhatározás, hanem teljesíteni is kell érte. Bár felmerülhet a kérdés, hogy amennyiben megindulna a tényleges csatlakozás, mennyire vennék figyelembe a szükséges kritériumok teljesítését és mennyire születne inkább politikai döntés, csak hogy Oroszország orra alá borsot lehessen törni.