A franciaországi terrorizmus egy generációs lázadás

• A terrorizmus nem a muzulmán lakosság radikalizálódásának a jele - vélte Olivier Roy politológus, iszlámszakértő.
• Az elemző szerint a párizsi elkövetők mind "személyes lázadásukhoz" kerestek egy ügyet.
• "A generációs lázadáson a terrorszervezet feletti esetleges nyugati katonai győzelem sem fog változtatni."

A terrorizmus nem a muzulmán lakosság radikalizálódásának a jele, hanem egy olyan generációs lázadás, amely a fiatalok egy meghatározott korosztályát érinti: kizárólag második generációs muzulmánok vagy pedig francia családban született, áttért fiatalok csatlakoznak a dzsihadistákhoz - vélte Olivier Roy politológus, iszlámszakértő a Le Monde című napilapban kedden közzétett elemzésében.

A 130 áldozatot követelő november 13-i párizsi merényletek kapcsán a francia elemző arra hívta fel a figyelmet, hogy az Iszlám Állam dzsihadista szervezet olyan radikalizálódott fiatalokat vont be a támadások végrehajtásába, akik "személyes lázadásukhoz" kerestek egy ügyet, és így találtak rá a dzsihadizmusra. Úgy vélte, hogy a generációs lázadáson a terrorszervezet feletti esetleges nyugati katonai győzelem sem fog változtatni.

A politológus szerint a fiatalok radikalizálódása az 1990-es évek közepe óta két kategóriát érint: a második generációs muzulmánokat és azokat, akik őshonos francia családban születtek, de áttértek a muzulmán hitre. Ők csatlakoztak az 1990-es években a párizsi metróban merényleteket elkövető algériai GIA terrorszervezethez, s később Boszniában, Afganisztánban, majd Csecsenföldön is harcoltak.

"Franciaországnak nem a szíriai sivatag kalifátusa az alapvető problémája, amely előbb vagy utóbb elpárolog, mint egy rémálommá váló régi délibáb, hanem a muzulmán fiatalok lázadása. Az a kérdés, hogy mit képviselnek ezek a fiatalok, hogy egy jövőbeni háború előfutárai-e vagy pedig a történelem egyik kilengésének elvetélt figurái" - hangsúlyozta Olivier Roy.

A francia tévévitákban és a lapok hasábjain két álláspont csap össze. Az egyik szerint civilizációs háború folyik, s a fiatal muzulmánok lázadása annak a bizonyítéka, hogy az iszlám nem képes addig integrálódni Európában, amíg egy teológiai reform nem iktatja ki a Koránból a felhívást a dzsihádra, a szent háborúra. A másik szerint a gyarmatosítás utáni szenvedésről van szó, a muzulmán fiatalok a palesztinok igazságáért harcolnak, elutasítják a nyugati fellépést a Közel-Keleten, egy rasszista és iszlámellenes francia társadalom áldozatai, s amíg nem oldódik meg az izraeli-palesztin konfliktus, lázadni fognak.

Az elemző szerint mindkét értelmezés azért téves, mert a lázadás kizárólag egy nagyon jól körülhatárolható korosztályt érint, a Franciaországban élő több millió muzulmán közül néhány ezret, akiket ráadásul régóta beazonosítottak a hatóságok, az összes radikalizálódott fiatalt megfigyelik, függetlenül attól, hogy a merényleteket nem tudják megakadályozni.

A radikálisok között a politológus szerint nincs harmadik generációs bevándorló, pedig az ő számuk nő a leginkább. Az 1970-es években érkezett marokkóiak már nagyapák, és az ő unokáikból nem lettek terroristák. Az elemző szerint az is nagy kérdés, hogy azok az áttért fiatal dzsihadisták, akiknek többsége a vidéki Franciaországban született, és akik soha nem szenvedtek a rasszizmustól, miért akarják megbosszulni a muzulmánok állítólagos megaláztatásait. Röviden, nem az iszlám vagy a muzulmánok lázadásának vagyunk a tanúi, hanem a többségében bevándorló eredetű fiatalok problémájáról van szó. Nem az iszlám radikalizálódásáról, hanem a radikalizálódás iszlamizálódásáról beszélhetünk - mutatott rá a politológus.

Véleménye szerint a második generációs muzulmán és az áttért francia dzsihadisták közötti közös pont a generációs lázadás: ezek az emberek szakítottak a szüleikkel, pontosabban azzal, amit a szüleik képviselnek a kultúra és a vallás területén. A második generáció nem szüleinek iszlám hitét követi, nem a hagyományt képviseli, amikor fellázad a Nyugat ellen. A dzsihadisták ugyanis nyugatiasan élő, füvet szívó, éjszakázó fiatalok, többségük börtönben is ült, majd áttért a szalafizmusra, az iszlámnak arra az ágára, amely nem hisz a kultúrában.

"A lázadás kulcsa a kulturálisan elsajátított vallás átadásának a hiánya" - véli Olivier Roy. Szerinte ez a probléma az első generációt azért nem érinti, mert az még hazája iszlám kultúráját vallja magáénak, a harmadikat pedig azért nem, mert annak tagjai már franciául beszélnek a szüleikkel, és nekik köszönhetően nem okoz konfliktust az iszlám kultúrájuk és a francia társadalom összeegyeztetése. Ez a kulturális átörökítési folyamat a törököknél a leginkább problémamentes, ezért is sokkal kevesebb a radikális fiatal a törökök között az észak-afrikaiakhoz képest. A muzulmán hitre áttért fiatal franciák pedig a "tiszta valláshoz" csatlakoznak, őket nem érdekli "a kulturális kompromisszum", számukra az iszlám a szakítást jelenti kulturális, generációs és politikai téren is. Nekik felesleges a mérsékelt iszlámot felajánlani, hiszen maga a radikalizmus vonzza őket - írta Olivier Roy.