Mindig így ültünk már évtizedek óta,s néztünk esténként a televízióra.Én a fotelben ülve, ő a kanapénelnyúlva, lestük a híradót ő meg én.Kommentáltam, mit láttam, szenvedélyesen,ő nyugtatott, féltett, megfogta fél kezem,gyöngéd simítását most odaképzelemés érzem, itt van ő még mindig énvelem.Igen, itt van. Néha szobájába lépek,s elnézem a falon azt a régi képet.Azon a fotón egy régi-régi nyár van,s a nyárban boldogság: együtt vagyunk hárman.Lássátok és nézzétek, milyen szép család!Szinte érezni a táj puha illatát.De most tél van, jeges szél tombol a parkban,s nem jön tavasz többé, mormolom zavartan.Mintha hallanák, hogy magamban beszélek,megváltoznak most a falak és a fények,szekrényajtó nyílik, ruháit mutatja.Jelentkezik sok szép kendője, kalapja,a fehér zoknik, miket én húztam lábára,mind itt van még most is, visszajöttét várva.Visszajöttét várja, de persze, hiába.És mert nem jön, most majd én megyek utána.
