A Fräulein elrablása

• Nincs egységes megítélése a kölni éjszakán történt borzasztó eseményeknek Németországban.
• Két fő téma uralja jelenleg a német sajtót: a menekültek, illetve a nők elleni erőszak kérdése. Az eddig megjelent vélemények mentén nagyjából két tábor kialakulása figyelhető meg.
• Az egyik tábor valójában nem akar a nők elleni erőszakról beszélni (Köln ezalól kivételt képez), csak az elkövetők származásáról, illetve saját félelmeiről: nem mehet tovább, ami eddig ment.
• A másik tábor meg szíve szerint arról beszélne, hogy az első tábor miért nem akar a nők elleni erőszakról beszélni. Ez a csoport kész lenne egy országos vitába is belemenni a nők elleni erőszakkal kapcsolatban, viszont csak akkor, ha abból kihagyják az etnokulturális-vallási tényezőket.
• Mindkét tábor téved valamiben.
• És vajon van-e ennek bármi köze az iszlámhoz, és ha igen, milyen mértékben?

Egy megosztott ország képe

A kölni pályaudvar környékén történt szilveszteri események utáni pár napos hallgatást követően felrobbant a német (és nemzetközi) online média. Szinte óránként jelennek meg a legújabb mélyelemzések, melyek egy eddig még meg nem írt szociológiai, kriminológiai, vallási, vagy épp migrációs kontextusba helyezve igyekeznek értelmezni a kérdéses éjszakán történteket. Német részről a reakciók annyira sokfélék, hogy azt napról napra egyre nehezebb bármiféle séma szerint rendezni. Ennek ellenére mi kísérletet teszünk rá.

Az első reakciók alapján alapvetően két táborra lehet osztani a véleményeket. Az első tábor szerint a Rape Culture már jóval korábban itt volt Németországban, a menekültekkel pedig igazából nem importáltak semmi újat. Már igen hosszú évek óta nem telt el úgy Oktoberfest, hogy ne lettek volna feljelentések molesztálásokról, zaklatásokról, vagy akár nemi erőszakról. Ez a szomorú tendencia sajnos igaz a kölni karneválra, vagy nagyobb utcai rendezvényekre is. Statisztikák szerint Németországban naponta 22 nőt erőszakolnak meg, a német nők közel harmada élt már át életében egyszer, vagy többször szexuális zaklatást. Ami a felelősségre vonást illeti: 100 elkövetőből átlagosan 13-at ítélnek el. A rendőrség nem készít statisztikákat az elkövetők etnikai hovatartozásáról, ekkora számok mellett azonban biztosan kijelenthetjük, hogy a nők elleni erőszak mint jelenség nemcsak az arabok, észak-afrikaiak, vagy a törökök körében ismert, a hófehér németek sem jelentenek kivételt ez alól.

A másik tábor szerint a szilveszter éjszakáján történtek valami egészen újnak a kezdete. Heiko Maas igazságügyi miniszter szerint ilyen korábban „ebben a formában, ebben a dimenzióban” még nem történt Németországban. Férfiak nagyobb csoportba összeverődve gyakorlatilag nők utáni hajtóvadászatot tartottak, akiket körbevéve erőszakoskodtak velük, molesztálták őket, az eddig nyilvánosságra hozott anyagok szerint egy nőt meg is erőszakoltak. A német Szövetségi Bűnügyi Hivatal közleménye szerint az ún. „taharrush gamea” jelensége számukra már ismert volt – ez a közterületeken való (tipikusan demonstrációk, tüntetések alkalmával) csoportosan elkövetett szexuális erőszak nőkkel szemben –, eddig viszont Németországban nem találkoztak ilyennel. Ha felidézzük a 2011-es Tahrir téri tüntetéseket Kairóban, eszünkbe jut Lara Logan újságíró, vagy a holland turista esete, de számos helyi egyiptomi nőt is felhozhatnánk példaként, akikre a férfitömeg gyakorlatilag rávetette magát. Ez utóbbi tábor érvelése szerint a kölni események a maguk nemében egyedülállóak, mivel az elkövetők a jelenlegi adatok szerint kivétel nélkül mind külföldi állampolgárok voltak (túlnyomó többségük észak-afrikai, azon belül is marokkói), az elkövetési mód pedig egy új fejezetet nyitott meg a német bűnügyi statisztikákban.

Röviden összefoglalva nagyjából így állt fel a két tábor Kölnt követően. A két téma, ami jelenleg uralja a német sajtót, a menekültek és a nők elleni erőszak kérdése. Az egyik tábor igazból nem akar a nők elleni erőszakról beszélni (Köln ezalól kivételt képez), csak az elkövetők származásáról, illetve saját félelmeiről: nem mehet tovább, ami eddig ment. A másik tábor meg szíve szerint arról beszélne, hogy az első tábor miért nem akar a nők elleni erőszakról beszélni. Ez a csoport kész lenne egy országos vitába is belemenni a nők elleni erőszakkal kapcsolatban, viszont csak akkor, ha abból kihagyják az etnokulturális-vallási tényezőket. És itt zárul is a kör, a két tábor közötti méretes frontvonal egyelőre átjárhatatlannak tűnik.

Bizalomvesztés a jogállamban

A Merkel által vezetett nagykoalíció kemény választ ígért. Kedden a CDU-s Thomas de Maiziére belügyminiszter, valamint az SPD-s Heiko Maas igazságügyi miniszter közös nyilatkozatban jelentették be, hogy jelentős szigorítások várhatóak. Innentől fogva azokat a külföldi állampolgárokat, akiket egy évnél több időre ítélnek szabadságvesztésre, élet, testi sértés, szexuális önrendelkezési jog, vagy tulajdon elleni bűncselekménnyel, azok szinte biztosra vehetik, hogy ki fogják utasítani Németországból. Menekültet csak abban az esetben lehet majd kiutasítani, ha a menedékjog iránti kérelmét elutasították, addig nem. A nemi bűncselekményekre vonatkozó szabályozást is modernizálták, ami egyébként már igen időszerű volt. Nemi erőszak esetében így innentől fogva nem kell bizonyítani az ellenállás kísérletét az áldozat részéről, egy egyszerű „nem” is elég lesz ahhoz, hogy valaki büntethetővé váljon. Sigmar Gabriel alkancellár még azt is bele akarta venni a törvénycsomagba, hogy a menekültek számára – ha megkapják a státuszt – kötelezően írják elő a lakhelyüket, ezzel is elkerülve a későbbi gettósodást a nagyvárosokban. Ezzel azonban az a gond, hogy több helyen is szembemegy a Genfi Konvenció, illetve az Emberi Jogok Európai Egyezménye szabad költözés jogának passzusával.

A szentimentális Willkommenskultur után kettős üzenete van a berlini szigorításnak. Egyrészt a társadalom felé a cselekvő állam képét akarják sugározni, a potenciális elkövetők felé pedig a szigorú és büntető állam képe jelenik meg a kommunikációban. Ám mindez lehet, hogy túl későn jött. A kölni tragédia után a híradások düsseldorfi önbíráskodó polgárokról szólnak, akik éjszakánként az utcákat járva igyekeznek biztosítani a környéküket. Elképesztően megnőtt a kereslet a paprikaspray és egyéb legális önvédelmi eszközök iránt, a kis kézifegyverekhez való benyújtott engedélyek száma szintén az egekben. Az utca emberével készített interjúk szinte mindegyikében ugyanaz a sóhaj kerül elő: nem hittem volna, hogy Németországban olyan terek jönnek majd létre, ahol nem a jog uralkodik.

A kölni tragikus eseményének egy igen fontos része sokszor sajnos csak mellékes tényezőként szokott megjelenni a nagy ideológiai csatározások közepette. 2015 szilvesztere a német rendőrség csődje volt. A kölni főpályaudvar Németország egyik legjobban bekamerázott pályaudvarának számít, a rendőrség érdemben mégsem lépett, pedig a zaklatási és rablási hullám legalább egy óráig is eltarthatott. A helyszínen lévő rendőrök szinte tétlenül nézték végig az eseményeket, erősítést nem hívtak. Az utójáték pedig egészen nevetségesre sikeredett: napokig egy szót sem szóltak az eseményekről, az első híradások után pedig ment a ködösítés (ami ha másra nem, az összeesküvés-elméletek gyártóinak rendkívül jól jött). Ha a német rendőrség időben, megfelelő erőkkel és határozott fellépéssel reagált volna, ma Köln nem lenne téma. A rendőri felkészületlenségre persze ezer meg egy magyarázat van: Wolfgang Schäuble fekete nullás költségvetése, melyből megspóroltak minden lehetséges forrást a rendfenntartó erőktől, a személy-és felszereléshiányt, vagy a gyenge tartományi vezetést. Ez azonban nem változtat a történteken. Ezek után a német rendőrségnek nehéz feladat lesz visszanyerni a polgárok bizalmát.

Mi köze ennek az iszlámhoz?

Az egyiptomi születésű, de Németországban élő Hamed Abdel-Samadot származásából kifolyólag nehéz vádolni iszlamofóbiával. A politológus és iszlámtudós Abdel-Samad rendszeresen kap meghívásokat különböző televíziós műsorokba, ahol a mainstream médiával szemben bátran jelenti ki, hogy szerinte – Merkellel ellentétben – az iszlám nem része Németországnak. Szerinte az iszlámról nem lehet kijelenteni, hogy az a béke vallása lenne, az Iszlám Államot pedig Mohammed legitim gyermekének tartja. Hozzá kell tenni, hogy a kemény iszlámkritikust különösen a szélsőjobboldalon kedvelik, az Abdel-Samad munkásságára való hivatkozással az AfD (Alternatíva Németországnak) rendszeresen él, hogy távol tartsa magától azokat, akik notórius iszlamofóbnak bélyegeznék meg a pártot.

Akárhogy is, Abdel-Samad a szilveszteri eseményekről szóló cikkében az alábbi következtetésre jut: ami a kölni főpályaudvar környékén történt, annak igenis van köze az iszlámhoz. Szerinte az arab országok fiatal generációja egy elképesztő dualitásban nő fel (ezt ő személyesen is átélte, hiszen Egyiptomban nőtt fel). Egyrészről a mecset, illetve a szülői ház részéről kapják a konzervatív iszlám vonalat: egy hívő muszlimnak tilos nőhöz hozzáérnie, még akkor is, ha az illető nő a jegyese. (Az igazán fundamentalista szalafisták odáig mennek, hogy a buszon nem ülnek egy nő után az ülésre, mivel a testmelegük nyoma szexuálisan izgató lehet.) A férfi és a nő közötti viszony teljes mértékig szabályozva van, a pozíciók a végletekig hierarchizáltak. Ilyen légkörben nem csoda, ha nem alakul ki semmilyen egészséges viszony a két nem között. Másrészről az interneten egy egészen más világ várja a muszlim fiatalokat, ahol nincsen előíró erkölcs, amely a férfi és a nő közötti viszonyt megszabná. Ennek fényében nem is olyan nagy csoda, hogy a világ 10 leginkább pornófogyasztó nemzetéből 6 muszlim ország. A két világ közötti különbségből adódó konfliktusokról rendszeresen hallhatunk a híradásokban, az Európában élő közösségeknél pedig a nyílt társadalom koncepció miatt a problémák hatványozottak lehetnek (afgán fiatalok képtelenek viselkedni a német strandokon, és hasonlók).

Sokan kelnek útra muszlim országokból Európa irányába. Van, akinek szétlőtték az otthonát, van, aki üldöztetésnek van otthon kitéve, és vannak olyanok is, akik csak jobban akarnak élni. A legtöbben békére és jólétre vágynak, viszont sokan magukkal hozzák ezt a fejben meglévő dualitást, annak minden betegségével együtt. Nyugati környezetben az iszlámon alapuló konzervatív erkölcsi dogmák azonban nem fognak működni. Vannak, akik mégis megpróbálják erőltetni ezt a dolgot, az ebből adódó frusztráció mentén pedig radikális közösségek alakulhatnak ki. Van, aki szalafistának áll, egy másik dílernek, megint másik pedig elmegy vitézkedni Szíriába. Ezeket csak egy dolog köti össze: a valahová tartozás érzése, az „itt én is vagyok valaki”-érzés, a részleges hatalomérzet.

A problémák nem ma láttak először napvilágot, azok már itt vannak egy ideje. A menekülthullámmal érkezők pedig sokszor saját konfliktusaikat is magukkal hozzák, ezt kár lenne tagadni. Köln után azonban jó lenne ellenállni a kísértésnek, hogy néhány száz idióta minősíthetetlen viselkedése miatt egy milliós csoportot kollektíven ítéljünk el.

A politikának a legfontosabb feladata az lenne, ha őszintén beszélne a történtekről. Nem lehet azt mondani, hogy ne lennének bizonyos kultúrkörhöz köthető jelenségek (becsületgyilkosságok, kényszerházasságok nem fordulnak elő mindenhol). Az viszont súlyos önbecsapás lenne, ha azt hinnénk, hogy a nők elleni erőszak témája kizárólag a menekültekre/bevándorlókra vonatkozik, egy bio-német pedig genetikailag képtelen ilyesmit elkövetni. A mérsékelt német politikának, ha nem akarja, hogy a szélsőjobb tematizálja a Köln utáni közbeszédet, muszáj lesz őszintén beszélnie ezekről a dolgokról.