Milyen lenne az új amerikai elnök külpolitikája?

• Az amerikai választókat egyre jobban foglalkoztatják a külpolitikai kérdések. A 2000-es évek eleje óta egyre jobban érdekli őket a jelöltek külpolitikai programja, így egyre inkább meghatározó kérdése ez a vitáknak, különösen a republikánus oldalon.
• A republikánus választók képviselőiktől keménységet várnak el, a katonai dominanciában és intervenciókban hisznek.
• A demokrata jelöltek vitájában - ha a külpolitikai kérdésekre kerül sor - Bernie Sanders rendre Hillary Clinton külügyminiszterként képviselt militarista politikáját támadja, illetve azért bírálja, mert míg ő 2002-ben nem szavazta meg az iraki intervenciót, addig ellenfele támogatta a beavatkozást.

For English, please go to Page 2

2001. szeptember 11-e előtt - mielőtt az iraki háború és a neokonzervatív ideológia össze nem fonódott a közbeszédben - különböző vitákban és a médiában a külpolitikai kérdések parkolópályára kerültek, mindent a belpolitikai kérdések uraltak. A 2016-os választási időszakra végleg kiderült, hogy a szavazókat igenis érdeklik a jelöltek külpolitikával kapcsolatos nézetei, noha az elmúlt választási időszakokban az elemzők úgy vélték, hogy ez a téma az átlag választó érdeklődési körének a perifériáján van.

Az Iszlám Állam, illetve a szíriai konfliktus, amely közvetlenül milliók életére van befolyással Szíriában, Irakban, Libanonban, Jordániában és Törökországban, valamint az európai menekültválság, mely az EU polgárainak mindennapjait érinti, mind aránytalanul sokszor kerülnek elő az előválasztási kampányban az elmúlt választási időszakokhoz képest. Republikánus jelöltek között az olyan bonyolult kérdések, mint az Obama-kormány Iránnal kötött nukleáris megállapodása, vagy a Kínával kapcsolatos kereskedelempolitika, állandó célpontjai a kritikáknak (ami miatt kevesebb figyelmet fordítanak olyan belpolitikai témákra, mint a gazdaság vagy a szociálpolitika).

Több tényező közrejátszott e változásban. Az elmúlt két évtizedben a globalizáció nyilvánvalóvá tette a külpolitikai kérdések fontosságát világszerte az átlagemberek számára is. Az internet ellát mindenkit információval a külvilágról, ezzel testközelbe hozva a távoli eseményeket. Továbbá az amerikai politikai elit azt sulykolta a népbe, hogy a külpolitikai döntéseket sokkal inkább személyes és aktuális érzelmek alapján kell meghozni, semmint konceptuális viták alapján, gyakran félelemkeltéssel felnagyítva egy-egy fenyegetést, ezzel legitimálva az USA katonai hegemóniáját.

Ismert neokonzervatív szószólók, mint Robert Kagan, Dick Cheney vagy Paul Wolfowitz kikövezték az utat a Republikánus Párton belül annak az ideológiai irányzatnak, mely szerint a katonai erőt nem csak nemzetbiztonsági okokból kell bevetni, hanem Amerikának morális kötelessége ezt az erőt a „demokrácia terjesztésére” használnia. A baloldal reakciója erre szintén az volt, hogy a külpolitikai kérdésekről szóló vitákat a közbeszéd részévé tették: meglovagolva a társadalomban amúgy is meglévő háborúellenes érzéseket, az iraki háború kapcsán az intervenciós politika értelmetlenségét kezdték hangoztatni. Habár a szavazók az ideológiai spektrum minden részéről (demokrata, republikánus, vagy független) fogékonyabbá váltak a külpolitikai kérdésekre, úgy tűnik, a republikánus elnökjelöltek több témában képviselnek markáns álláspontot, mint a túloldalon a demokraták.

Donald Trump most azt mondja, hogy nem támogatta a népszerűtlen iraki háborút, ám a bizonyítékok azt mutatják, hogy a 2000-es évek elején nagyon is támogatta azt. Egy másik republikánus elnökaspiráns, Ted Cruz, rendre az IÁ legyőzésének fontosságát hangsúlyozza, ha a Közel-Keletről vagy az irak instabilitásáról kérdezik. Cruz inkább az Obama-kormányt kritizálja az Irakban állomásozó katonai erők kivonása miatt, semmint George W. Bush-t a bevonulás miatt. Mindkét jelölt kihasznál minden alkalmat, hogy kritizálja Obama elnököt a nemrég nyélbe ütött iráni nukleáris program limitálása miatt. Úgy hiszik, hogy az USA ezzel csak segít egy „veszélyes és gonosz” hatalomnak. Ám Izrael támogatását hangsúlyozó mantrájukkal valószínűleg elsősorban a befolyásos amerikai-izraeli lobbi támogatását akarják megszerezni.

Ennél valamivel meglepőbb, hogy Trump megígérte, elnökként a jelenleginél szorosabb kapcsolatot fog ápolni Putyinnal, cserébe az orosz elnök elismerte Trump tehetségét és elszántságát. (A versenyből már kiszállt Marco Rubio Trumppal ellentétben pont, hogy az oroszokkal szembeni szankciók megszigorítását ígérte, és keményen elítélte a jelenlegi orosz vezetés külpolitikáját.) Cruz viszont több fegyvert szállítana az ukránoknak, illetve kritizálta Angela Merkel német kancellárt, hogy nem száll szembe elég bátran Moszkvával. Továbbá Trump behozta a vitába Kína felemelkedését. Megígérte, hogy erősíteni fogja az amerikai katonai jelenlétet a Kelet- és Dél-kínai-tengeren, ugyanakkor azt szeretné elérni, hogy az USA két nagy régiós szövetségese, Japán és Dél-Korea többet költsön a saját védelmére és kevésbé támaszkodjon az ott állomásozó amerikai csapatokra. Trump Kínát a jüan árfolyamának „manipulálásával” vádolja, ezért arra szeretné kényszeríteni Pekinget, hogy tegye a piaci viszonyait kedvezőbbé az amerikai áruk számára. (Rubio válaszul még agresszívebb fellépést ígért Kínával szemben: elnökként hadihajókat és repülőket küldött volna a vitatott hovatartozású területekre.)

Ellentétben a republikánus jelöltaspiránsokkal – akik a katonai akciókban az USA dominanciájának szimbólumát látják –, és ellentétben a viszonylag militarista Hillary Clintonnal, Sanders alapvetően pacifista, így ellenzi a külföldi katonai akciókat. Teljesen ő sem zárkózik el a hadsereg bevetésétől, de hangsúlyozza, katonai akcióra csak akkor kerülhet sor, ha már minden diplomácia megoldási kísérlet csődöt mondott. Sanders emellett bezáratná a hírhedt guantanamói börtönt, ezzel próbálva javítani az Egyesült Államok megtépázott hírnevén. De ő sem akarja az USA világban betöltött vezető szerepét feladni, csak Sanders a „soft power” (puha hatalom) híve, nem pedig a „hard power”-é (kemény hatalom). Emellett bizonyítván, hogy ő nem az „establishment” jelöltje, kritizálja Izrael miniszterelnökét, Benjamin Netanjahut a 2014-es gázai katonai akciókban a civil lakossággal szemben elkövetett erőszakos cselekmények miatt.

Clinton ezzel szemben úgy hiszi, hogy Amerikának fenn kell tartania a világon a katonai vezető szerepét, hogy az USA mindenkor fel tudjon lépni az agresszorokkal szemben. Habár Clinton hangsúlyozza, hogy támogatja az Egyesült Államok jelenlegi Ázsia-politikáját, megígérte, hogy hatalomra kerülése esetén, speciális erőket fog bevetni az Iszlám állammal és a szíriai Aszad-rezsimmel szemben, miközben megtartaná a nemrég Iránnal megköttetett nukleáris megállapodást. Sanders viszont úgy gondolja, hogy az Öböl-menti arab államoknak többet kéne tenniük a régió biztonságáért, és csak akkor támogatna egy amerikai katonai beavatkozást, ha az egy széles nemzetközi koalícióval közösen történne meg.  

Please click for English

• American voters have become more interested in the foreign policy approaches of their elected officials since the early 2000s and foreign policy issues have featured heavily in debates and speeches this election season, and especially among Republican presidential candidates.
• Republican candidates gain support from their Republican constituents for hawkish attitudes and praise for American military dominance and interventionism.
• The foreign policy debate throughout the Democratic primaries has centered on criticizing Clinton’s hawkish record as Secretary of State. Sanders has also criticized her for voting in 2002 to use force against Iraq when they were both senators. Sanders voted against an invasion.

Before 9/11, the Iraq War and the incorporation of neoconservative ideology into popular discourse, foreign policy typically stood at the sidelines during presidential elections while domestic policy took center stage at debates, “town hall” speeches and in the media. The 2016 election season, however, has revealed that American voters’ now concern themselves with foreign policy issues which campaign experts in previous elections might have considered peripheral to the average voter’s personal interest. ISIS and the conflict in Syria, which directly affect millions of people living in Syria, Iraq, Lebanon, Jordan and Turkey, and the European migration crisis, which has a tangible impact on citizens of the EU, have both featured disproportionately in pre-election debate compared to equally distant foreign policy issues in previous years. Among Republican candidates complicated issues such as the Obama administration’s recent Iran nuclear deal and US-China trade policy have become standard targets of criticism and rallying points for potential voters (where domestic social and economic policy would typically take precedence).

Multiple factors have contributed to this shift in voters’ and candidates’ focus. Globalization has, over the past two and a half decades, made foreign policy an increasingly palpable issue for voters across the globe—the Internet provides information, images from abroad and an echo chamber for debate, bringing geographically distant issues into peoples’ daily lives. Additionally, political elites in the United States have helped convince citizens that American foreign policy is a matter of personal and immediate concern rather than something up for conceptual debate, often using fear-mongering tactics to magnify threats and justify demonstrations of the United States’ hard-power hegemony. Popular neoconservative pundits and politicians such as Robert Kagan, Dick Cheney and Paul Wolfowitz have helped pave the way for a new ideological movement within the Republican party which considers American military dominance and the expansion of “Western liberal hegemony” to be a moral priority, not just a security issue. The reaction on the left has also been to bring foreign policy debate into the popular political discourse, largely reacting against the hugely unpopular Iraq War and what is seen as reckless American interventionism. Although voters across the ideological spectrum—Democrats, Republicans and Independents—have become more receptive to foreign policy discussion, the Republican candidates for president seem to have the most opinions to espouse on the widest range of issues.

Donald Trump is currently claiming that he did not support the highly unpopular Iraq War, but records show that he spoke in favor of it in the early 2000s. Ted Cruz and Marco Rubio, the other prominent Republican candidates, mainly focus on their particular determination to “defeat ISIS” when asked questions about the Middle East and post-Iraq instability. Cruz and Rubio also criticized the Obama administration for withdrawing American troops from Iraq, instead of reminding voters that the last Republican president, George Bush, initiated the war. All three candidates have taken the opportunity to criticize the Obama administration on the recently achieved agreement limiting Iran’s nuclear program in exchange for lifting sanctions—they believe that the US is simply “appeasing” a dangerous and evil power—and emphasize that they “stand with Israel”, a cliché position for candidates on both sides of the aisle who are expected to please the powerful AIPAC lobby (the American Israel Public Affairs Committee). In a rather unexpected turn of events, Trump has promised to work closely with Putin as president and Putin, in turn, praised Trump for his audacity and talent. Rubio, unlike Trump, has specifically called for new sanctions on Russian politicians and companies and for a hardline stance against Russia’s current foreign policy trajectory. Cruz has mentioned that he would support providing more defensive weapons to the Ukrainian military and has criticized Angela Merkel for not “standing up” to Russia. Finally, Trump has helped push the Republican’s foreign policy debate towards discussion over the rise of China. Trump has declared his intention to strengthen the U.S. military and deploy it in the East and South China Seas in order to intimidate China, but also believes that traditional US allies such as Japan and South Korea should be dipping into their own budgets instead of relying on the America military for extra defense. Trump wants to “brand China as a currency manipulator” and force China to make its markets more favorable to US products. Rubio, in response to Trump, has called for a more aggressive approach toward China, claiming that as President he would send American ships and planes through disputed waters and airspace in the Pacific.

In contrast to the Republican candidates, who view military action as a vital symbol of American dominance, and in contrast to the relatively hawkish Hillary Clinton, Sanders has repeatedly emphasized his dove-like attitude and cautionary approach towards engaging in military entanglements overseas. He allegedly wants to “seek diplomatic solutions before resorting to military actions” and considers war to be a tool of last-resort. In a similar vein, Sanders wants to close down Guantanamo Bay and abolish the use of torture for interrogating terror suspects to improve the American image abroad, and lead with soft power rather than hard power. Proving that he is not an establishment candidate, Sanders has also criticized Israeli Prime Minister Benjamin Netanyahu for harming civilians during the 2014 Gaza War. Clinton, on the other hand, believes that demonstrating the global dominance of American hard power is essential and has promised to “maintain a cutting-edge military” and “stand up to aggressors”. Although Clinton has emphasized that she supports a “pivot to Asia” in American foreign policy, she has also promised to deploy special operations forces to against both ISIS and the Assad regime in Syria and enforce the standing Iran nuclear agreement, while Sanders thinks that the Gulf Arab states should do more in the fight against ISIS and would only support US military action in the context of a multilateral coalition.