Tényleg elönti a populizmus Amerikát?

• Trump és Sanders megerősödését figyelve sokan - a közös vonásokból kiindulva - az amerikai politika egyre populistábbá válásáról beszélnek.
• A két elnökjelölt-aspiráns populizmusa azonban alapvetően más: míg Trump populizmusa a választóiban meglévő félelemre épít, addig Sanders a szavazóinak arra a sztereotípiájára támaszkodik, hogy a politikai és gazdasági elitek korruptak.

For English, please go to Page 2.

Bernie Sanders-t és Donald Trumpot gyakran együtt említik nem várt népszerűségük okán. Úgy tűnik, mindkét jelölt a maga pártjának azon szavazóira hajt, akik elégedetlenek a status quoval. Bizonyos szemszögből ez az összehasonlítás megállja a helyét: megmutatja a vonzerejét az elitellenes jelölteknek, akik 40 év széthúzása után egyszerű, ám radikális reformokat ígérnek. Ha azonban megnézzük a két jelölt politikai és közéleti életútját, világossá válik számunkra, hogy e két populizmus mennyire más tőről fakad.

A Trump-féle populizmus – amely elhódította pár republikánus szívét – a félelemből táplálkozik. Ez a félelem, melyet Matthew MacWilliams tekintélyelvűségnek nevezett, három módon jelentkezik: félelem az idegenektől, ha bevándorláspolitikáról van szó; félelem a nonkonformizmustól, ha szociálpolitikáról van szó; és félelem a munkahely elvesztésétől, valamint a külföldiekkel való versenytől, ha kereskedelem- és gazdaságpolitikáról van szó. Ám miközben Trump erősnek és rettenthetetlennek mutatja magát, csak akkor ad tápot ezeknek a félelmeknek, ha tudja, azt később szavazatokra vagy médiamegjelenésre válthatja. Sanders-nek, a másik oldalon, habár maga is populista, a kapcsolata a néppel sokkal őszintébb. Az ő ideológiája sokkal stabilabb lábakon áll és sokkal következetesebb, tehát a Sanders-jelenséget kevésbé lehet opportunistának nevezni, mint a Trump-jelenséget.

Az egyik olyan frusztráció, amely a demokratákat Hillary Clintontól Sanders felé fordítja, az a kompromisszumokból és a mérsékelt politikából való kiábrándultság. Bármelyik amerikai állampolgári ismereteket tanító tanár elmondhatja, az USA modern politikatörténete a megosztott kormányzás története. A kétpártrendszer az elmúlt 46 évben szinte mindig úgy működött, hogy míg az egyik párt adta a végrehajtó hatalmat (kormányt, amerikai esetben az elnököt és adminisztrációját), addig a másik párt adta a törvényhozás egyik, vagy mindkét házának (Képviselőház és Szenátus) a többségét. A mai amerikai politikai rendszerben, ahol a törvényhozó hatalom erős, ezért gyakorlatlan a kompromisszumkeresésben és koalíciók létrehozásában (a sokpártos európai parlamentáris rendszerek ezeket kikényszerítik), a választók egyre rosszabbnak ítélik meg a Kongresszus teljesítményét, a politikával szembeni közömbösség pedig nő, így mindkét párt a megszokott retorikától eltérő hangon próbálja megszólítani a szavazókat. Választók tömege számára az a megoldás, hogy a törvényhozó és a végrehajtó hatalom megosztottsága miatt a kormány ilyen lassan működik, nem kielégítő. Ez a mentalitás mindkét párt támogatói körében megfigyelhető.

A demokraták különösen nehéz helyzetben vannak kompromisszumkötés tekintetében. 2014 óta a Kongresszus mindkét házában a republikánusok vannak többségben, méghozzá olyan mértékben, amilyet 1931 óta nem láthattunk. A jelenlegi republikánus szenátusi többségnél, még egy olyan kompromisszumosnak szánt javaslat is, mint amilyet Barack Obama tett az új legfelsőbb bíró jelölése kapcsán, falba ütközött. Ez pedig a demokrata szavazókat is a politikai spektrum széle felé tolja, Sanders felé, aki az egész rendszert kritizálja, mondván, az örökös belharcok csak a gazdagok és a kiváltságosok malmára hajtja a vizet. Amikor a vermonti szenátor a pénzes washingtoni politikai elitet, a választási rendszert és az azt meghatározó milliárdos támogatókat támadja, támogatói az egész megroggyant politikai rendszert elutasító politikust látják benne (ellentétben Clintonnal, akit pontosan ennek a rendszernek a kiszolgálójaként tartanak számon).

Sanders elitellenes retorikája azért tűnik hitelesebbnek, mint Trumpé, mert előbbinek ez egy egész karrierjén végighúzódó politikai filozófia, nem csak egy „politikai termék”. Ő Washingtonban is meg tudott maradni egy belső ellenzéki szerepben. Amióta 1991-ben bekerült a Kongresszusba Vermontból, kritizálja a lobby-rendszert, a korrupt kampányokat, azt, hogy vannak „kiváltságosok”. Nem sokkal az után, hogy bekerült a Képviselőházba, adott egy interjút, melyben elmondta: „a Kongresszus gyenge. Addig nem lesz itt változás, ameddig több száz embert innen ki nem dobunk”. Eközben a 10. legtöbb törvényjavaslatot ő nyújtotta be a 2013-14-es ülésszakban, és bebizonyította, hogy képes kompromisszumokra anélkül, hogy „eladná magát”.

Továbbá a vermonti szenátor alulról szerveződő balos programja sokkal inkább koherens, mint Trump ideológiailag következetlen populizmusa. Sanders sikerében ugyanakkor annak is szerepe van, hogy már „megágyazott” neki a „Foglaljuk el a Wall Streetet” mozgalom (Occupy Wall Street movement). Ez a mozgalom 2011-ben indult New York-ból, ám gyorsan elterjedt világszerte, miután tiltakozni kezdett az elitek radikális meggazdagodása ellen, az ellen, hogy a leggazdagabb 1%-nak egyre nagyobb vagyon koncentrálódik a kezében. Ez egy fajta válasz volt a 2008-as gazdasági válságra, és az ennek következtében is létrejövő növekvő egyenlőtlenségekre. Most pedig itt vannak az úgynevezett Panama-iratok. Habár a mozgalom híján volt a konkrét politikai üzeneteknek, és belső feszültségek is széthúzták, kétségtelenül hatással volt az amerikai választókra. Létrehozott egy új szavazói bázist, mely összefogja a munkást a diákkal, a hivatalnokot a professzorral, valamint felszívja az elégedetlen, ezelőtt politikailag inaktív középosztálybelieket is. Ez az alulról szerveződő törekvés, valamint Obama 2008-as és 2012-es kampánystratégiája, mai napig nagy hatással van a Demokrata Pártra. Bernie Sanders ezekre építve kampányol most, és gyűjtött össze 138 millió dollárt; mindössze átlag 27 dolláros adományokból.

Sanders felemelkedése egy újfajta populizmus megjelenésére világít rá a Demokrata Párton belül, ám ez a populizmus sokkal koherensebb, mint Trumpé, továbbá sok szavazója politikailag tudatosabbá vált, hála az alulról szerveződő kampánynak. Trumpnak sokkal keményebben kellett dolgoznia ahhoz, hogy gyakorlatilag mesterségesen összegereblyézze magának azt a szavazóbázist, amelyet táplálhat az általa előállított félelemmel. 

Flip for English

• As Trump and Sanders’ campaigns have both gained startling momentum, many have commented that American politics is turning towards populism, focusing the similarities between the two candidates.
• The populism of Sanders and the populism of Trump, however, are different in their relation to their voter constituencies. While Trump’s popularity with voters relies on the fear his campaign works to amplify, Sanders is responding to pre-existing concerns about corruption among the American political and economic elite.

The unpredicted popularity of Bernie Sanders and the rise of Donald Trump can be easily equated. Both candidates seem to represent the polar extremes of their respective parties with overlapping populist platforms that respond to dissatisfaction with the status quo. On a certain level this comparison makes sense—it highlights the appeal of anti-establishment candidates after 40 years of divided government and emphasizes the two candidates’ shared promises to bring “the people” radical reforms with direct and concrete results. However, if we look at the way the two candidates have changed (or maintained) their political messaging over time to arrive at their current platforms, it becomes clear that the two candidates are popular, and populist, in very different ways. 

The Trump brand of populism, which is stealing the hearts of some Republicans, is rooted in fear. This fear, which Matthew MacWilliams has defined as authoritarianism, manifests itself as fear of outsiders in Trump’s immigration proposals, fear of non-conformity in his social policies and fear of job loss and foreign competition in his economic and trade policy. Trump fosters fear while seeming fearless and takes strong positions only where he knows those strong positions will earn him votes or media coverage. Sanders, on the other hand, while fitting the populist label relatively well, has a more authentic connection with the populous than Trump. Sanders’ ideological background is more steadfast, his policy history more consistent and the logic of his movement more coherent and organic. As a result, the Sanders phenomenon and populist upswing in the Democratic primary is harder to dismiss as opportunism on the part of Sanders or his voters.

Some of the frustration that seems to be turning Democrats away from Clinton and towards Sanders is exhaustion with gridlock and disillusionment with compromise or moderation. As any US Civics teacher will tell you, the history of modern American politics is a history of divided government. In a two-party system, one party has dominated the executive branch while the other has held a majority in one or both houses of Congress for most of the past 46 years. For a political system accustomed to strong legislative initiatives and unpracticed in compromise and coalition-building like European multi-party systems, it follows that Congress’s approval ratings have plummeted, that political apathy is rising and that both political parties are looking for solutions that differ rhetorically from status-quo, “across-the-aisle”, moderate politicking. To the voting public, which acts before the constraints of divided government are certain (Congressional elections occur in the middle of presidential terms), the solution to divided government and a slow-moving legislative process is not more compromise, but less. This mentality is prominent among Democrats and Republicans alike.

Democrats are in a particularly difficult position, however, with regards to their ability to compromise. Since 2014 the Republicans have had control of both houses of Congress, with the largest Republican majority since 1931. The recent initiative led by Mitch McConnell, Republican Senate Majority leader, to block Obama’s moderate Supreme Court nomination suggests that even soft compromises from the Democrats (much less progressive reforms) will be met with conservative stonewalling. Democratic voters turn to Sanders because he criticizes a system that has been displaying not just normal gridlock, but a seemingly endless spiral of infighting that only produces results where money and special interests are concerned. When Sanders attacks a moneyed Washington, a political campaign system built on Super PACS and billionaire fundraising and Clinton’s weak will in the face of corporate sponsorship, his supporters see him refusing to play by the rules of a broken system.

            The reason Sanders anti-establishment rhetoric rings truer than Trump’s is because it represents his long-standing political philosophy and matches his past actions as a Congressman, not simply an ability to gauge the political mood. He has previously worked from within Washington without losing his critique of it. When Sanders was first elected to Congress as a representative from Vermont in 1991, he stood his ground opposing lobbyists, special privileges for corporate interests and a corrupt campaign system—still willing to point out the flaws in the system while working from the inside. At an interview with the Associated Press, quoted in the New Yorker, after his election to the House in 1991 he said “ is failing. Change is not going to take place until many hundreds of these people are thrown out of their offices.” At the same time, he made 10^th place as the senator with the most bills to make it out of committee (an important step in the legislative process) in the 2013-2014 session of Congress and has proven himself to be capable of gaining allies without selling himself out.

            Further, the popularity of Sanders’ leftist platform in the Democratic primary mirrors the popularity of a grass-roots political movement much more coherent and organic than Trump’s ideologically inconsistent populism. One of the reasons Sanders has been able to gain so much momentum, despite being abandoned by most Democratic super-delegates or billionare donors is because the Occupy Wall Street movement precedes him. The “Occupy” movement began as a protest in New York City's Financial District September 17, 2011 and rapidly grew into a worldwide movement opposing the unprecedented concentration of wealth in the hands of the elite—the “1%”. The movement responded to concerns raised by globalization, the 2008 financial crisis and growing inequality in the US and abroad. It now resounds with the fallout from the Panama Papers. Although the movement was troubled by a lack of concrete political objectives, and some disagreement over priorities, it had tangible influence on American voters. In activist communities, “Occupy” created a newly linked, well-organized, left-leaning voter base and brought demographics such as blue-collar workers together with students, white-collar workers, professors and dissatisfied, previously politically inert, members of the middle-class. These grassroots efforts, combined with legacy of Obama’s data-driven, targeted digital campaigning in 2008 and 2012, have had a powerful effect on Democratic politics. These organizing habits and activist remnants are being reawakened as Sanders campaigns—he has raised over $138 million from average contributions of $27.

                Sanders’ rise may reflect a new populism within the Democratic Party, but this brand of populism comes from a much more coherent ideology than Trump’s. Further, many members of his voting base have become politically conscious as a result of grassroots-organizing and world political events, preceding the start of his campaign. Trump has had to work harder to foster an almost artificial level of support—he has largely manufactured the fear his popular fan base feeds on.